Összes oldalmegjelenítés

2015. október 24., szombat

Álmodunk és néha ébren is...

Vannak álmok, melyek akár hosszú évekig váratnak magukra, majd egyszer csak valóra válnak, pont, mikor az ember nem is számít rá. Ilyen volt meglátni, szemtől szembe lenni Id. Pieter Bruegel képeivel. Mindig is szerettem a Németalföldi festőket, élükön ezzel a talányos emberrel, aki nagy mestere a komponálásnak, a mozgalmas, sok alakot felsorakoztató műveknek. Bocsi a madarászoktól a kissé szokatlan témáért, de ez is én vagyok és talán másnak is meghozom a kedvét a festményekhez.
Bécsig kellett menni az élményért, de nem bántam meg. Ez a város amúgy is egyből megragadja az embert a maga nyugalmával, szépen rendben tartott épületeivel, szobraival, melyeken a dolmányos varjak is szívesen ücsörögnek, csak, hogy hű legyek a blog alapgondolatához.
Egy többszintes mélygarázsban sikerült parkolni. Itt ez a divat, a kocsikkal nem akarják elcsúfítani az utcákat. A Kunsthistorische Museum meglehetősen szép környékben van, hiszen a parlament és a Hofburg mellett kellett elsétálni.   Ez az egykori császárok és feleségeik lakosztályait, múzeumokat, apró meghitt kápolnákat, az Osztrák Nemzeti Könyvtárat, a Spanyol Lovasiskolát és a mai Ausztria hivatalainak egy részét öleli fel. Ma a Hofburgban található a hivatalos székhelye az Ausztriai Elnöki Hivatalnak. A kertben épp egy katonai toborzó és kiállítás zajlott, remélem nem a bevándorlóknak köszönhetően. 
Jobban tetszettek azért a közönségszórakoztató önkéntesek. Itt gondolnak a turistákra, nem hagyják őket séta közben egy percre sem unatkozni.Igazi szabad emberek ők, akik a parkban csak úgy szappanbuborékot fújnak a gyerekeknek, vagy éppen zenélnek, indokolatlan lófejeket húzva magukra. Valahogy úgy tűntek, nem paráznak a holnapon és a mindennapi gondokon.
A képtárról annyi mindent kellene mesélnem, de ez is olyan, mint a legtöbb jó dolog a világon, amihez inkább illenek az érzések, mint a szavak. A hely szellemét jó átérezni, siklani a gondolatokkal a történelmen át és állni ott a nagy művek előtt, ugyanúgy, mint az alkotóik egykor.

 Félelmetes belegondolni, hogy Rubens a csodás portréit festve épp ugyanígy hátralépett akkor, megnézte messzebbről a képét, hasonlította a modelljéhez, majd úgy döntött, kész. És ez a pillanat vajon milyen lehetett? Érezte, mekkora csodát is alkotott?  
No és a mitológiai medúzát sokan megfestették, de ilyen rémisztőnek még soha nem láttam, mint ezt. Belegondolni is fura, hogy egyéb eszközök nélkül (fényképező, számítógép...) hogyan tudta csupán a képzeletével megalkotni.
Velazquez a maga korában rendkívüli merészséggel kezelte az ecsetet. Az impresszionisták egyik előfutárának is tartják, hiába volt a barokk jeles alkotója. Itt Bécsben a Margarita Teresa infásnőről készült sorozatának négy darabja látható. Udvari festőként az volt a dolga, hogy az igen fiatalon már feleségül ígért kisasszonyt lefesse, hiszen fényképező nem  lévén ez volta legjobb megoldás, hogy I. Lipót császári trónörökös, a leendő férj láthassa felnőni a menyasszonyát. Élőben gyönyörű az arc részletezése,a  ruha megoldása, ahogy a közelről csak ecsetvonásokkal teli viharos vonalakból távolabbról összeáll a kép és valami hihetetlenül lágy, finom hatást kelt az egész. Látni, ahogy az átlátszó kendő fölé suhan a szoknyának könnyedén, lazán, mint egy egyszerű ujjgyakorlat Velazgueztől.


Id. Pieter Bruegel Bábeltornya festménye az egyik kedvenc képem. Állni előtte és a részletekben elmerülni hatalmas élmény volt. Sokat tudnék róla írni, de most álljon itt csak úgy-ból és beszéljen önmagáért. :) 

Kilépve képtárból még ma is érzem, milyen csoda is ez a hely. Elvarázsol, bepillantást enged egy olyan világba, amit több száz éve keletkezett. Látni enged a festőóriások szemével egy kicsit.
Apró tárgyakat is árulnak persze az aulában, de inkább nem mondom az árakat, nem is érdekes, de igen kreatívan próbálják megnyerni a kedves közönséget egy kis vásárlásra.
 Vannak ékszerek, amik olyanok, mint a híres képeken a hölgyek nyakában. Vannak táskák, amiken a reprodukciók villannak meg itt ott. 
No, ez elgondolkodtatott, szerencsére rájöttem, nem ezen múlik a boldogság, ráadásul tudnék is készíteni ilyet, már csak egy jó nyomatra lenne szükség vászonra a festményről. 

Végül egy újabb kedvenc, Giuseppe Arcimboldótól, meggyőződésem, hogy a kortársai nem voltak felkészülve erre a látványra, de nekem bejön :)

2015. október 5., hétfő

Színek a fényben , avagy könnyű nyár végi történet

Montenegró számomra eddig a szürke foltok helyét jelezte a térképen. Valami ködös elképzelésem volt az országról, de leginkább a viszontagságos, autópálya nélküli utak jutottak eszembe róla, és Szerbia a maga emlékeivel, mikor még a rendőrök sportot űztek a magyar rendszámú autók leállításából és persze megbüntetéséből.
Az idei nyár gyökerestől tépte ki ezeket a dolgokat a fejemből. Az út, tényleg nem egy szupersztráda, de kárpótol a kb. 300 km-nyi kanyargós szakaszért a látvány. Az út elvezet például a Dumitor nemzeti park mellett, ami Európa legmélyebb kanyonja, a Tara -szurdok , melynek mélysége eléri néhol az 1300 métert. Sokan ide jönnek a vadvízi evezést kipróbálni. A Montenegró, fekete hegy elnevezés valószínű, hogy a sűrű fákkal benőtt hegytetőkre utal. Völgyeiben csodás folyók, a magasban romantikus vasútpálya húzódik, ezt még Titó idejében építették, hogy könnyebben lejusson az "öreg " kedvenc tengerparti helyeire.



Madarász szívem kicsit sajnálta, hogy nagy igyekezetünkben kevés madarat figyelhettem meg, de a csúcsok felett időnként ragadozók termikeltek, keringtek a felszálló meleg levegőt kihasználva. Néhány kellemes tó is a láthatárba esett, itt kócsagok, gémek, récék különböző fajai hűsítették magukat. Jó lenne ide egyszer egy spektívvel kiülni.
Most azonban a tengerpart volt a cél, egy gyors merülés, nézelődés, fotózás vagy ami jön. No, és tényleg a pár napos sűrű, emberektől hemzsegő partok után végre sikerült megtalálni valamit, ami egy kinccsel felér.
 Petrovác a hely, ami igazán tiszta, rendezett volt már első látásra is az albán határhoz közelebb lévő partok után.

 A kirándulás spontán indult egy sétával, majd egyik csodás hely a másik után ért bennünket. Mikor már azt hittük, nem lehet fokozni, a forróságban csábított egy barlang.
Persze, menjünk be, huzat az elején, egyre sötétebb beljebb, majd néhány kijáró, közben érezhetően ereszkedünk lefelé a hegyről.
 kb. 200 méter lehetett a gyalogos barlang, majd kiérve egy varázslatos strand, láthatóan egy félbehagyott építkezéssel a háttérben, egy hatalmas szálloda lesz egyszer, de félek akkor már nem lesz ilyen klassz.


Alig páran a strandon, háttérben egy rozzant büfé, amiben később az egyik legfinomabb tengeri halat ettük, pedig először félve kérdeztük meg, mit lehet itt kapni.No, a ne ítélj elsőre dolog itt is bejött.
Két kamaszodó lánykával nem egyszerű a strandolás, és maga az élet, valahogy előbb utóbb mindenki őket nézi. :)
Az itt élő emberek szívesen belépnek a másik aurájába, vagy nekik olyan nincs is. Egyik esti sétánál megálltam nézelődni egy kicsit, majd két ember tapadt a verejtékes felsőtestével egyszerre rám és a kirakat üvegre. No, ezt nem lesz egyszerű elfelejteni. :) De őket ez egy kicsit sem zavarja.  Ulcijnban ha jól számoltam 5 minaret van, és pontos időben este a müezzin hatalmas mikrofonnal szólítja a hívőket.



A nők kívülről nézik a szertartást, beburkolózva sűrű ruhába, amiből a tengeri fürdőzéshez fürdőruha verzió is van. Komplett üzletek nekik kínálnak ruhákat, ékszereket.
Van egy varázslatos kis galéria a várban, ami egy kis sikátorokból álló negyede a városnak.Tudod, mikor azt érzed, igen ez az, haza értél.
 A galériában egy magányos festegető lány, afféle Grincs tanya, női verzió, néha elvonulnék ide hatodik óra után, vagy csak úgy-ból. Tiszta romantika ez a környék. Nóri álomhelynek nevezte. Van benne valami :)
A színek, a fények, a formák szerencsére mélyen beivódnak a retinába, a téli napokon kárpótolva a szürkeséget. Ízelítőül néhány.