Összes oldalmegjelenítés

2015. december 7., hétfő

Ez itt a rám-talált tárgyak osztálya...

Egyes tárgyaknak lelkük van. Igaz, hogy szavak nélkül beszélnek, de ez mennyivel fontosabb, mint például olcsó közhelyekkel dobálózni. Persze, van akinek épp ezek kellenek. No, de egy tárgytól ne várjunk sokat, talán az alkotójuk egyéniségéről, precizitásáról, forma és funkció összhangjáról, a korról, amiben készültek, bizonyosan mesélni fognak. Furcsa, hogy milyen sok mindent megélhettek, jó agyalni, vajon ki használhatta őket.Szerethették-e, vagy épp zavarta őket valamiért. Izgalmas játék, ha régi tárgyak közt bolyongva, megszólít bennünket néhány.
Pécsen jártunk nem rég, (utálom a Pécsett szót! áááááááá)egy országos régiség vásáron. Régóta szerettem volna elmenni egy ilyenre és most tér idő épp összeállt, hát, miért ne?Árusok, akik ki tudja honnan összegyűjtenek mindenfélét, kipakolnak és várják a jó szerencsét, mint egy pecás, aki reméli, horogra akad ma valami. Van a nagy dumás, aki mindenkibe beleköt, és persze alkudni, egyszerűen kötelező. No, ez nem egészen az én világom, de itt egyszerűen nem lehet nem kipróbálni.

A fiúk és a bölcs srácok című nyomatot is beszereztem, hogy legyen már egy kis madarászás is:

Javaslatom a következő: méregessük az általunk kiszemelt kiszemelt tárgyat, lehetőleg gondterhelten, vagy épp hangosan nevetgélve szövetségesünkkel, mert ide egyedül menni, na ez nem ér! Ezután kérdezzünk rá az árra, majd hallgassunk és látványosan gondolkodjunk egy másik, persze ennél legalább egy ezressel kisebb számon. Határozottan mondjuk ki, majd alkunk tárgyát tegyük is le, ha úgy látjuk, nem adják olcsóbban, nyugi, majd adják. Vicces, ahogy egyes vásárlók, hatalmas kalapokban, vagy épp földig érő bőrkabátban sétálgatnak, erősítve bennünk a "hova csöppentem"?- érzést. Mások okosan hümmögve mindenféle art deco-kat emlegetnek :)  Vagy épp el akarnak adni egy gobelint, amit Dürer hímzett :) persze a saját nagy kezeivel, épp az apokalipszis lovasainak kidolgozása után, vagy előtt? Nem is tudom :) De jót lehet velük beszélgetni.
Kézbe fogva egy régi kannát, olyan volt, mintha egyenesen Aladin lámpására akadtam volna. Tudtam, hogy ez nekem kell. Dörzsölgetni az ismert okokból még nem mertem :)Ő az, aki új életre tér majd nálunk, még nem tudom, milyen technika kerül rá, de miután alaposan kisúroltam és illatos lett, kézben tartva egyszerűen azt tudja, amit jó néhány modern nem. Például épp akkora, ami egy női kézben épp elfér. Végig simítva a fedél és a teste közötti részen, nem lehet a rést kitapintani. Szépen siklik a kéz az egész formán, a füle meg egyszerűen csodás. Ha felújítom, majd felteszek egy képet, de  nem akarom elsietni.
Leginkább képkereteket vadásztunk a vásáron, jó néhány szépet sikerült is találni. Ezek is tisztításra várnak és néhány festésre is. Tetszenek az ovális alakúak is, kettőt találtunk, amiben valami gobelin szerű volt. Nem nagyon érdekelnek a gobelinek, de mikor hazaérve megnézegettük, ezen egy férfi és egy női fej van. Ellenállni nem tudtam, hogy két mosdónkat elkülönítsük velük, innentől fiú balra, lányok jobbra. Ha nyitok egy kis kávézót, azt hiszem meg van a piktogram és a stílus, a békebeli nyugalom. Persze szétszerelés, tisztítás után szép matt táblafesték került a szélére.
A zsolnai kulturális negyeddel és az esti várossal lett kerek ez a pécsi történet, szerették az öreg gyárost, akinek egy szép mauzóleumot is emeltek, és  munkásai gondosan rendezgették a kertjét.


Fura, hogy a háta mögött egy CBA, amiből kilépve nézd, mi van itt? Az ajtótól 5 méterre, hát a sírhely. A kulturális negyedben a szobrász tanoncok, az egyetemisták igazi kreatív otthonra találnak, a felüljáró apró rácsait egy Eszter nevű lány fonta be életfásra, nagyon tetszett. A hideg fém megéledt a kezei nyomán. Olyan sok ügyes magyar fiatal van, de tényleg!






Jó volt gyűjtögetni az élményeket s a tárgyakat , megmenteni őket
és új értelmet adni a létüknek. :) Érzem, hogy meg lehet kedvelni ezt a dolgot!




2015. november 18., szerda

A szalonnásrágó ízű fagyi

Ebben a gyönyörű napos időben kis kényszerpihenőn vagyok, így több időm jut a gondolkodásra. No, ez néha nem hátrány, de máskor meg nem is előny, jajj ez egy elég bonyolult mondatra sikeredett :) A lényeg, hogy agyaltam, mint rendesen, de most a kreativitás és az új dolgok volt a témakör a kézműves és alkotó munkában.
Rá kellett jönnöm, olyan vagyok néha mint egy folyton nyughatatlan kis robot, aki addig megy, amíg el nem dől, vagy nem talál valami neki való újdonságot. Dőlés helyett, így voltam most egy új technikával, a transzferálással. Ez egy olyan dolog, ami kicsit helyettesíti azt a nyomtatót, ami közvetlenül egy anyagra tudná nyomtatni egy képet. Persze az lenne  a profi, de nekem olyanom nincs, meg nem is szeretnék, mert nem tudnám abbahagyni a próbálgatását, de érdekel a módszer.
 Bizonyos képeket, ami inkább szerintem grafikai jellegű, átfordítva a tükörképére lézer nyomtatóval (ez fontos!) kinyomtatjuk közönséges papírra, majd kivágva a megfelelő méretre az anyagra fektetjük. Rögzítjük , majd egy transzferáló oldattal, a hátulján fültisztítóval beledörzsöljük az anyagba. Íme hősünk:
 Ha szerencsésen választottunk nyomtatót és oldatot, szépen rákerül pár perces simítgatás után a textilre, fára, fémre a kép. Igen tetszetősek a végeredmények szerintem, van az a dolog, amihez egészen jól passzol. Nekem a receptes füzeteimre került fel most elsőként. Szerencsére mosható is, kipróbáltam.
Persze ilyenkor kell megálljt parancsolni magamnak, hiszen nem elég elkezdeni, ügyeskedni, vissza is kell fogni azt a vágyat, hogy ne akarjak mindent így megoldani. Előbb utóbb a kutya hátára is tennék egy transzferált képet , mondjuk csak bosszantásként egy macskát, akiket rémesen utál, vagy egy jól nevelt kutyát, hátha átalakulna. Itt még nem is sejti mi vár rá :)
Jó az is, ha meghallgat az ember másokat, nekik vajon mennyire jön be a dolog, vagy egyáltalán van-e értelme ezen kattogni.
Annyit emlegetem ezt a szót manapság, hogy Nóri néha transzformersznek nevez. Önmagam átalakítani még nem sikerült, kibújni a bőrből nem egyszerű, de rajta vagyok az ügyön. :) Na, nem ...
Van még egy veszélye az újdonságoknak ezen a vonalon. Az ember szeretne minden részletével megismerkedni, kipróbálni és nehéz megállni, mi az, ami már sok. Csábító a sokféle szín, forma lehetősége, vagy éppen egy új technika, amivel akár egy sima fotóból festményt készíthetünk. Vagy fából akarunk vaskarikát, de miért akar valami más lenni, mint ami? Előbb utóbb betápláljuk a számítógépbe, vagy a fényképezőbe, hogy legyen kedves fotózza le azt a naplementét, de gyorsan, szuper minőségben és alakítsa már át Van Gogh stílusára, vagy mondjuk Daliéra. Persze ehhez a stílusjegyeket jól be kellene programozni. Azt hiszem törhetné a kis processzorait a szürrealista elemeken.
Szóval vigyázzunk az újdonságokkal, ne akarjunk szalonnásrágó ízű fagyit a cukrászdában! Remélem ez nem az, de az idő majd eldönti. :)


2015. november 5., csütörtök

Csontváry és én...

Pár éve egy nagyon érdekes élményben volt részem. Elmentünk Pécsen a Csontváry kiállításra és persze rengeteg ámulatba ejtő képpel sikerült szemben állni és megcsodálni. Egyszer csak, beléptem egy kis terembe, ahol korai alkotásai voltak a mesternek. És volt  ott egy kép, ami miatt földbe gyökerezett a lábam, a meglepetéstől.
Íme, egy pillangós kompozíció. Valódi, aprólékosan kidolgozott tanulmány, ami nem éppen olyan, ami miatt Csontváryt szeretjük, de gyönyörű. No és nem mellesleg egészen ismerős volt. Soha nem láttam ezelőtt, mégis mikor nagyobbik gyermekemet vártam, nagy türelemmel, sok időm lévén pillangókat rajzolgattam. Egy búvárzsebkönyvből, ceruzával készültek a kicsi képek, majd kivágtam egyesével és tűvel felszúrtam, kis fricskát mutatva azoknak a számomra érthetetlen lelkivilágú embereknek, akik halott állatokat kitömve, vagy kiszúrva tesznek a falaikra.
No és a hasonlóság? Tivadar és köztem? Az ő képe 23 lepkéből áll, az enyém 20, amiből 14 rajta van az ő képén is. Na, kb. ennyi . Ja és néha tudok ilyen szemekkel nézni, de csak, ha megijesztenek.
Az akkori gyűjtemény tönkre ment, másra kellett a doboz és a lepkéket sokáig a lányom őrizgette egy mappában. Ma eljött a pillanat, hiszen véletlenül rám talált egy üveges tetejű doboz, és immár a kissé hiányos gyűjtemény újra éledt. :)

2015. október 24., szombat

Álmodunk és néha ébren is...

Vannak álmok, melyek akár hosszú évekig váratnak magukra, majd egyszer csak valóra válnak, pont, mikor az ember nem is számít rá. Ilyen volt meglátni, szemtől szembe lenni Id. Pieter Bruegel képeivel. Mindig is szerettem a Németalföldi festőket, élükön ezzel a talányos emberrel, aki nagy mestere a komponálásnak, a mozgalmas, sok alakot felsorakoztató műveknek. Bocsi a madarászoktól a kissé szokatlan témáért, de ez is én vagyok és talán másnak is meghozom a kedvét a festményekhez.
Bécsig kellett menni az élményért, de nem bántam meg. Ez a város amúgy is egyből megragadja az embert a maga nyugalmával, szépen rendben tartott épületeivel, szobraival, melyeken a dolmányos varjak is szívesen ücsörögnek, csak, hogy hű legyek a blog alapgondolatához.
Egy többszintes mélygarázsban sikerült parkolni. Itt ez a divat, a kocsikkal nem akarják elcsúfítani az utcákat. A Kunsthistorische Museum meglehetősen szép környékben van, hiszen a parlament és a Hofburg mellett kellett elsétálni.   Ez az egykori császárok és feleségeik lakosztályait, múzeumokat, apró meghitt kápolnákat, az Osztrák Nemzeti Könyvtárat, a Spanyol Lovasiskolát és a mai Ausztria hivatalainak egy részét öleli fel. Ma a Hofburgban található a hivatalos székhelye az Ausztriai Elnöki Hivatalnak. A kertben épp egy katonai toborzó és kiállítás zajlott, remélem nem a bevándorlóknak köszönhetően. 
Jobban tetszettek azért a közönségszórakoztató önkéntesek. Itt gondolnak a turistákra, nem hagyják őket séta közben egy percre sem unatkozni.Igazi szabad emberek ők, akik a parkban csak úgy szappanbuborékot fújnak a gyerekeknek, vagy éppen zenélnek, indokolatlan lófejeket húzva magukra. Valahogy úgy tűntek, nem paráznak a holnapon és a mindennapi gondokon.
A képtárról annyi mindent kellene mesélnem, de ez is olyan, mint a legtöbb jó dolog a világon, amihez inkább illenek az érzések, mint a szavak. A hely szellemét jó átérezni, siklani a gondolatokkal a történelmen át és állni ott a nagy művek előtt, ugyanúgy, mint az alkotóik egykor.

 Félelmetes belegondolni, hogy Rubens a csodás portréit festve épp ugyanígy hátralépett akkor, megnézte messzebbről a képét, hasonlította a modelljéhez, majd úgy döntött, kész. És ez a pillanat vajon milyen lehetett? Érezte, mekkora csodát is alkotott?  
No és a mitológiai medúzát sokan megfestették, de ilyen rémisztőnek még soha nem láttam, mint ezt. Belegondolni is fura, hogy egyéb eszközök nélkül (fényképező, számítógép...) hogyan tudta csupán a képzeletével megalkotni.
Velazquez a maga korában rendkívüli merészséggel kezelte az ecsetet. Az impresszionisták egyik előfutárának is tartják, hiába volt a barokk jeles alkotója. Itt Bécsben a Margarita Teresa infásnőről készült sorozatának négy darabja látható. Udvari festőként az volt a dolga, hogy az igen fiatalon már feleségül ígért kisasszonyt lefesse, hiszen fényképező nem  lévén ez volta legjobb megoldás, hogy I. Lipót császári trónörökös, a leendő férj láthassa felnőni a menyasszonyát. Élőben gyönyörű az arc részletezése,a  ruha megoldása, ahogy a közelről csak ecsetvonásokkal teli viharos vonalakból távolabbról összeáll a kép és valami hihetetlenül lágy, finom hatást kelt az egész. Látni, ahogy az átlátszó kendő fölé suhan a szoknyának könnyedén, lazán, mint egy egyszerű ujjgyakorlat Velazgueztől.


Id. Pieter Bruegel Bábeltornya festménye az egyik kedvenc képem. Állni előtte és a részletekben elmerülni hatalmas élmény volt. Sokat tudnék róla írni, de most álljon itt csak úgy-ból és beszéljen önmagáért. :) 

Kilépve képtárból még ma is érzem, milyen csoda is ez a hely. Elvarázsol, bepillantást enged egy olyan világba, amit több száz éve keletkezett. Látni enged a festőóriások szemével egy kicsit.
Apró tárgyakat is árulnak persze az aulában, de inkább nem mondom az árakat, nem is érdekes, de igen kreatívan próbálják megnyerni a kedves közönséget egy kis vásárlásra.
 Vannak ékszerek, amik olyanok, mint a híres képeken a hölgyek nyakában. Vannak táskák, amiken a reprodukciók villannak meg itt ott. 
No, ez elgondolkodtatott, szerencsére rájöttem, nem ezen múlik a boldogság, ráadásul tudnék is készíteni ilyet, már csak egy jó nyomatra lenne szükség vászonra a festményről. 

Végül egy újabb kedvenc, Giuseppe Arcimboldótól, meggyőződésem, hogy a kortársai nem voltak felkészülve erre a látványra, de nekem bejön :)

2015. október 5., hétfő

Színek a fényben , avagy könnyű nyár végi történet

Montenegró számomra eddig a szürke foltok helyét jelezte a térképen. Valami ködös elképzelésem volt az országról, de leginkább a viszontagságos, autópálya nélküli utak jutottak eszembe róla, és Szerbia a maga emlékeivel, mikor még a rendőrök sportot űztek a magyar rendszámú autók leállításából és persze megbüntetéséből.
Az idei nyár gyökerestől tépte ki ezeket a dolgokat a fejemből. Az út, tényleg nem egy szupersztráda, de kárpótol a kb. 300 km-nyi kanyargós szakaszért a látvány. Az út elvezet például a Dumitor nemzeti park mellett, ami Európa legmélyebb kanyonja, a Tara -szurdok , melynek mélysége eléri néhol az 1300 métert. Sokan ide jönnek a vadvízi evezést kipróbálni. A Montenegró, fekete hegy elnevezés valószínű, hogy a sűrű fákkal benőtt hegytetőkre utal. Völgyeiben csodás folyók, a magasban romantikus vasútpálya húzódik, ezt még Titó idejében építették, hogy könnyebben lejusson az "öreg " kedvenc tengerparti helyeire.



Madarász szívem kicsit sajnálta, hogy nagy igyekezetünkben kevés madarat figyelhettem meg, de a csúcsok felett időnként ragadozók termikeltek, keringtek a felszálló meleg levegőt kihasználva. Néhány kellemes tó is a láthatárba esett, itt kócsagok, gémek, récék különböző fajai hűsítették magukat. Jó lenne ide egyszer egy spektívvel kiülni.
Most azonban a tengerpart volt a cél, egy gyors merülés, nézelődés, fotózás vagy ami jön. No, és tényleg a pár napos sűrű, emberektől hemzsegő partok után végre sikerült megtalálni valamit, ami egy kinccsel felér.
 Petrovác a hely, ami igazán tiszta, rendezett volt már első látásra is az albán határhoz közelebb lévő partok után.

 A kirándulás spontán indult egy sétával, majd egyik csodás hely a másik után ért bennünket. Mikor már azt hittük, nem lehet fokozni, a forróságban csábított egy barlang.
Persze, menjünk be, huzat az elején, egyre sötétebb beljebb, majd néhány kijáró, közben érezhetően ereszkedünk lefelé a hegyről.
 kb. 200 méter lehetett a gyalogos barlang, majd kiérve egy varázslatos strand, láthatóan egy félbehagyott építkezéssel a háttérben, egy hatalmas szálloda lesz egyszer, de félek akkor már nem lesz ilyen klassz.


Alig páran a strandon, háttérben egy rozzant büfé, amiben később az egyik legfinomabb tengeri halat ettük, pedig először félve kérdeztük meg, mit lehet itt kapni.No, a ne ítélj elsőre dolog itt is bejött.
Két kamaszodó lánykával nem egyszerű a strandolás, és maga az élet, valahogy előbb utóbb mindenki őket nézi. :)
Az itt élő emberek szívesen belépnek a másik aurájába, vagy nekik olyan nincs is. Egyik esti sétánál megálltam nézelődni egy kicsit, majd két ember tapadt a verejtékes felsőtestével egyszerre rám és a kirakat üvegre. No, ezt nem lesz egyszerű elfelejteni. :) De őket ez egy kicsit sem zavarja.  Ulcijnban ha jól számoltam 5 minaret van, és pontos időben este a müezzin hatalmas mikrofonnal szólítja a hívőket.



A nők kívülről nézik a szertartást, beburkolózva sűrű ruhába, amiből a tengeri fürdőzéshez fürdőruha verzió is van. Komplett üzletek nekik kínálnak ruhákat, ékszereket.
Van egy varázslatos kis galéria a várban, ami egy kis sikátorokból álló negyede a városnak.Tudod, mikor azt érzed, igen ez az, haza értél.
 A galériában egy magányos festegető lány, afféle Grincs tanya, női verzió, néha elvonulnék ide hatodik óra után, vagy csak úgy-ból. Tiszta romantika ez a környék. Nóri álomhelynek nevezte. Van benne valami :)
A színek, a fények, a formák szerencsére mélyen beivódnak a retinába, a téli napokon kárpótolva a szürkeséget. Ízelítőül néhány.