Hiányzik az írás

Valamikor régen, mikor ennek a blognak az indításán dolgoztam, eldöntöttem, hogy csak akkor írok bele, ha jó kedvem van. Hiszen az életemben sok minden történik, jó is, meg nem is, de ki a csuda akar szomorú beírásokat olvasgatni szabadidejében. Ráadásul itt vagyok én, aki nem mellesleg írom ezt a kis naplót, és évekkel később, ha meg akarnám érteni akkori önmagam, a jókedvű oldalammal szeretnék szembe nézni. Idén fejlesztem a suli mellett kis üzletemet, amit nagyon élvezek. Nem lehet csak egy dolgot csinálni .....

No, lássuk csak. A madaras élmények kissé elmaradtak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne az eget kémlelve járnám az utat, de valóban kissé elvittek a gondolatok más irányokba is. Néhány említésre méltó adat: Igen hamar hallottam idén kakukkot, akit látni is volt szerencsém egy villanydróton. Rengeteg tövisszúró gébiccsel hozott össze a sors és egy szalakóta pár is színesíti a listámat.

Kutyás élményekkel is gazdagabb lettem idén, Máté kollégám anno a Tappancs Alapítványnál dolgozott és egy csapattal ellátogattunk az árva kutyusokhoz. Azt hiszem ez a Szeged melletti tanya megérdemel minden forint támogatást, hiszen a profizmus, a szeretet és a tisztaság hatja át az egész telepet. Van egy idősek otthona rész, ahol már név szerint ismer mindenki mindenkit. Persze ezekből a kutyákból már nem visznek ki családokhoz, hiszen ki akar manapság idős kutyát? No és a szokások is megvannak rendesen. Van, aki nem szereti, ha hozzáérnek, van aki egész nap csak a füle tövét vakartatná valakivel. De jóóó is lenne....

Az egyetemisták szívesen kijárnak ide hétvégente és óránkénti váltásban sétálni viszik az ebeket. Imádom ezeket az embereket. Nem otthon sajnáltatják magukat, vagy nyomogatják az idétlen virtuális valóságos kütyüiket, hanem itt, ezen az igazán segítségre szoruló helyen TESZNEK valamit. Csupa nagy betűvel. Ja, egy cinke berepült a suliba:

A telep vezetője profi kutyakiképző, nekünk két segítő kutyát hozott bemutatni. Nem minden kutya képes erre, igazán jó szemmel kell kiválasztani az ideillő egyedeket. Szuper érzékeny ebek képesek akár egy nappal előre jelezni, ha a beteg gazdijának epilepsziás rohama lesz. Nem véletlenül ezeket a kutyákat., ha vizsgáztatják, akkor egy forgalmas, zajos, plázába viszik egy epilepsziás emberrel, akinek nagy biztonsággal rövid időn belül jelentkeznek is a tünetei. Megfogja a gazdi kezét, és leülteti. Ülve már nem olyan veszélyes a roham. No és addig nem tágít mellőle, amíg az véget nem ér.

Persze mi, a gyerekekkel inkább csak ámultunk és szívesen játszottunk velük, amikor már nem voltak szolgálatban. Ha virslikarikákat teszel egy ilyen kutya orrára és két mancsára, majd a kezedet magasban tartod, addig nem eszi meg, amíg azt nem mondod neki: Tiéd! Erre persze hatalmas lendülettel lecsúszik az a virsli neki is, mint minden átlagos kutyának. Itthon megpróbáltam Zsömivel a trükköd, deee......mondanom kell mi lett? Két virsli és egy értetlen kutyatekintet lett a jutalmam. Mit is akarok? Most akkor adom, vagy nem adom azt a guszta kis karikát?

Erdei iskolában is voltunk idén, ahol megtanultam, hogy igen, bármi áron, de érdemes kivinni a kölyköket a természetbe, mert amúgy nagyon is szeretnek odakint, és képesek letenni hosszabb rövidebb időre a telefonokat és Wifi-jelszó nélkül is tudnak létezni. Csak be kell nekik bizonyítani, no és persze kell valami érdekes, ami eltereli erről a figyelmüket.

A tanévből a sok tanulság levonása előtt van még egy fontos kötelesség, a nyolcadikos osztályom szárnyra bocsátása. Fura érzés ez, mikor 4 évig együtt vagy egy közösséggel, majd, mint akik jól végezték dolgukat kilépnek az életünkből. Persze találkozunk még, de ez már soha nem lesz ugyan az.

Emlékszem, mikor először beléptek a felsőbe, kissé még hozták magukkal a Nádor utca játszóteres, bújócskázós porát, amiből mára talán az maradt csak meg, hogy négy év után is kedvenc helyük az udvar túlsó végében lévő kis beugró. Itt mondják el egymásnak ügyes-bajos dolgaikat és persze ha kicsúszik egy-két keresetlen szó, könnyebb elintézni az ügyeket.

Jó látni, hogy páran komoly, felelősségteljes vizsgázókká értek ezen az úton, persze van aki nem, de ők is előbb vagy utóbb rájönnek, semmi sem ellenük volt, hanem épp ellenkezőleg, értük dolgozunk, még ha ők ezt nem is mindig akarták. Fura, hogy az elválás mellett idén az iskola kiürítése is a feladat, mert felújítják ezt a 140 éves épületet, amire ez persze nagyon is ráfér. Minden dobozokban, feje tetején a ház, amibe idén 141-edszer is felcsendül majd a "Gaudeamus igitur...."

Haza mentünk otthonról

Tudtam, hogy eljön egyszer a pillanat, mikor én is belecsöppenhetek azok közé a szerencsés osztályfőnökök közé, akik elmehetnek a kölykökkel a határon túlra, ahol gyönyörű tájak, magyar szó és kedves emberek várnak. Kicsit sokat kell fotózkodni, kézben a határtalanul pályázat logójával, no és a kaják meg a szállás első rangú. Kb. ennyi volt a tapasztalatom a Szerbiai kirándulások élménybeszámolói után. Illetve elkönyveltem azt, hogy én nem megyek soha, mert más feladataim vannak. Vagy nem akarnak magukkal vinni? Ki tudja. :)

A saját tapasztalás azonban mindennél többet ér. Gondolom a gyerekeknek is rengeteg új élmény volt, de nekünk , felnőtteknek, aki előtt ez a határ nagyon sokáig a túloldal, a másik világ érzését adta, most eltűnni látszik. Sok kérdés, sok érzés feljött bennem, melyek vagy beigazolódtak, vagy egyszerűen nevetségessé váltak.

De kezdjük csak az elején. Azt hiszem kis csapatunk két szakavatott vezetőt kapott buszsofőrünk, Béla és sportos kollégánk  Robi személyében, hiszen ők kora felnőtt korukig Zentán éltek, ismerik a helyi szokásokat, a helyeket, melyeket érdemes megnézni. Rengeteg élményük van és jó volt látni átalakulni őket, ahogy a határon átkelve cinkos mosolygással, vagy éppen a pörgős szerb nyelven kommunikálva közlik a helyiekkel a kávézós szokásainkat, vagy éppen azt, hogy bár magyar rendszámú a busz, a rendőri igazoltatásnál lazán megszólalnak az Ő nyelvükön. Fura lehetett úgy élni kisebbségben a hazában, ahol büszke magyarságukat gyakran letörve, megalkudva mindenkivel, lehetett szeretni csak az ősöket, vinni tovább a múlt hagyományait, a nyelvet.

Mi van ma a két nép között? Számomra az jött le, hogy míg régen mi magyarok kicsit a nyugat hangulatába utaztunk a Vajdaságba, fejlettebbnek látva azt a régiót, erősebb lehetett a szerbek hatalma Ma, talán annak köszönhetően, hogy Magyarország az Eu erősítő karjainak hatására határozottabbnak tűnik,talán az itt élő magyarok erejét is megnöveli. Bíznak bennünk, remélem nem ok nélkül. Jó lenne, ha bizonyítanánk nekik minél többször támogatással, ha mást nem barátságok erősítésével, hiszen mi magyarok együtt sokra vagyunk képesek. A két nép közt előfordulnak vegyes házasságok, de elsősorban úgy, hogy magyar lányt előszeretettel vesznek el szerb fiúk, tudván, hogy kedvesek, háziasak (no, persze ez nehezen általánosítható), de fordítva, szerb lányt nem szívesen adnak magyar fiúhoz. Gondolom a név eltűnése, sattaratta miatt...

Szabadkán az érzelmek hullámvasútján jártam, hiszen újra sétálhattam azokon a  helyeken, ahol egykor apukámmal Vojvodina feliratú busszal érkeztünk Szegedről. No, persze azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a lehető legjobb rizses csokikat, cigirágót, eurokrémet vegyük meg, majd válasszunk téli csizmát, vagy éppen olyan menő sportcipőt, ami tuti nincs senkinek a suliban. No, meg is kaptam akkoriban mindenkitől az "alpina" márka miatt, ami jár! Apu sokat mesélt az ottani emberekről, élveztük, ahogy magyarul beszélhettünk az ott élőkkel sok helyen a városban. Gyönyörű épületeivel belopta magát a szívembe most ez a város, hiszen nem láttam még egyet, ahol ennyi szecessziós épület lenne. Zsinagóga, amit most újítanak, a Raichle palota, a városháza a díszkúttal mind-mind az egykori gazdag művészeti életet és büszke magyarságot hirdetve a nagy történelmi alakokkal. Ma a díszteremben együtt lobog a horvát a szerb a bunyevác és a magyar zászló, hiszen a képviselők sok nemzetiség érdekeit hozzák elő itt.De nem is lenne ezzel baj, ha jól értettem, egy ember annál több, minél több nyelven beszél.

Palics a tavával, az állatkertjével nagyon jól esett már, hiszen a természet közelből sokkal jobb, legalábbis nekem biztosan. Lazultunk, vizet vizsgáltunk, fotózkodtunk egy helyes pasival a parkban, kicsit fémszívű Vermes Lajos sokat adott ennek a városnak. Haza hozta az olimpiai eszmét.

Zenta olyan nekem, mintha kicsit Szegedet látnám. Legszebb része talán a Tisza part, mi más, hiszen a gesztenyesor árnyékában sétálgatni nem mindennapi élmény. És ott a park....., a városháza, aminek megmásztuk a tornyát, ekkor már elég sok vádlinövelő lépcsőzésen vettünk részt, de valahogy a vége ezeknek mindig valami szép. Ekkorra a gyerekek már eléggé összeszoktak, énekeltünk a főtéri pavilon alatt, este ki a naplóját írta, ki szerepet tanult, ki a lábát melengette, ki a wifikódot kérdezgette mindhiába.

Szokatlan a cigifüst, ami mindenütt átható. Nem is tudjuk, milyen jó is itthon a sok tiltás , persze ennek ára is van. Aki dohányos mindenütt csak kiszorul. Fura még a sok kóbor kutya. Nem harapósak, de mégis mennyi van! Mi lehet itt tavasszal, csupa szabad szerelem, kiskutyák.....nem is sorolom.

Nem vagyok egy nagy történelem és várak szakértő, de ezen a területen tiszteletparancsolóak ezen építmények. Mai formájukban is lenyűgöztek méreteikkel, trükkös megoldásaikkal. Péterváradon, miután a katakombák elnyeltek bennünket, bezárult a vas ajtó, jött egy kisebbfajta rémtörténet, ami csak pár ember fejében motoszkált, mi szerint innen tuti nincs kiút, nem lesz vége soha a megpróbáltatásoknak.....de mégis. Imádtam az embert, aki ajtót nyitott a fényre. Kiérve vicces volt minden, még az is, ahogy egy mozgó árus a portékáját közvetlenül a földön ülő gyereksereg elé vitte, mintha életmentő vizet hozott volna. Helyette persze hűtőmágnes, kicsi pisztoly, trükkös rágó, zseblámpa, mintha minden az elektromos sokkolásra menne ki. Egyszer beugrottam! Hangsúlyozom, csak egyszer! :)

Szendrő és később Nándorfehérvár is sorra jött, ahol a fegyverkiállítást nagyon élveztem. Én, aki ki nem állhatom ezeket a gyilkos vackokat. Mi van? Néha változik az ember egy kicsit. Ja és a végvárak büszke védői leszármazottaikban is őrzik ezt az érzést, ez jó!

Torontálvásárhely meg olyan, mintha tényleg hazaértünk volna. Az ott élők a mi környékünkről települtek anno oda, megőrizve az ősök tárgyait, emlékeit. Szeretet van köztünk ezt valahogy szavak nélkül is le lehet venni és ez olyan jó. Napokig visszatért a gondolat, hogy egy ottani kisfiú belépett a mi egyesületünk soraiba, amúgy tiszteletteljesen, a szalakótáról előadást tartva. Szereti a természetet, a madarakat, remélem hallunk még felőle. Kaptam szalakóta odut, saját készítésűt, meg rajzot is, saját készítésűt, meg verset is, meg mesét, meg..........meg még el sem tudom sorolni mennyi kedvességet!

Mi is vittünk persze pár dolgot, remélem ügyesen használják majd és olyan szeretettel amilyennel vittük!
I love Délvidék! Még találkozunk! :)

Hely, melyet a Jóisten bizonyosan jókedvében teremtett...I.

A családi kirándulások azt hiszem leginkább arról szólnak, mindegy hova, de mozduljunk ki együtt, most! Otthon már megfigyeltem, a szabadságnak mondott idő alatt is találunk olyan elfoglaltságot, ami külön szólít bennünket. Gyerekek a szobában, vagy épp valami fontos találkozón. Anya a konyhában, vagy a kertben, vagy madarászni, apa a TV előtt, vagy horgászbottal a kezében a Tiszán sodródva ,és sorolhatnám... No, de ha kirándulunk, töményen kell "elviselni "egymást, néha talán újra megismerni, kik is laknak együtt velünk.

Idén elindultunk egy régen vágyott ország irányába, sok tervvel, és némi önkontrollal, hiszen Olaszország a maga változatos természeti formáival, csodás művészeti értékeivel akár egy hónapra is simán lekötné bárki figyelmét. No és akkor még nem is beszéltem a programokról, a kávéházakról, az éttermekről, emberekről.....

Az első szállásunk a Comói tó partján volt, de útközben szerettünk volna valamivel megtörni a gumikerekek monoton suhogását, így Veronát céloztuk be némi sétára. Ötletadó a Levelek Júliának című film, melyben a főhősnő rátalál egy aprócska kis utcára, melyben vagy egy régi kis erkély.

A legenda szerint ezen a helyen Júlia az éj sötétjében rátalált az igaz szerelemre, valami Rómeó nevű srácra. Meg van a sztori? Szóval emiatt rengeteg névtelen és megnevezett levelet rejtenek el a turisták a fal repedéseibe. A filmben a lány kilesi, hogy a leveleket este egy csapat tapasztalt olasz hölgy összegyűjti, majd megválaszolják őket, mintha ők lennének Júlia. Segítő szándékukhoz csatlakozik persze hősnőnk is, aki egy kimozgósodott tégla mögül előkerít egy 50 éve megbúvó levelet......no, nem lövöm le a poént, persze a lány is rátalál majd az igazira, ahogy kell!

Láttuk a filmet,ami  figyelem, egyértelműen alapmű romantika kedvelőknek! Azóta feltett szándékunkká vált lányommal, hogy erre a helyre egyszer el kell jönni! Azt hiszem nem csalódtunk. Igazi különlegesség Veronában ez a kicsi utcácska, a Casa di Giulietta.

Furcsa érzés ragadja magával az ideérkezőket. Már a közelben fokozódik a tömeg, de senki sem siet, hanem inkább kíváncsian nézelődik. Egyre sűrűbbek a falfeliratok: szerelmes üzenetek, fiú-lány nevek a világ minden tájáról. Több ezer felírat egymás hegyén hátán. Olyan is akad, aki rágógumival leragasztja az alul lévőt és a rágóba írja bele kedvese és  a maga nevét. Mások hely hiányában a felfutó növények levelét használják. No és lelakatolják amit csak lehet.

A kis udvarban egyből magával ragad az erkély látványa, ahol kettesével fotózkodnak az emberek. Meglepő volt, egy fiú-fiú páros, akik előbb csak selfie-ztek, majd egy csók közben hasonlóan. Lentről azért volt némi felhördülés. Két Rómeó? Hova megy ez a világ?

Lent Júlia szobrának másolata van az udvaron, mert az eredetinek fényesre simították a cicijeit, majd bevitték a múzeumba. A másolat persze most is ott áll, fényes keblekkel, hiszen azt gondolják, hogy ha megérinti őket valaki, az megtalálja az igazit. Persze ez előtt is tömött sor áll legalább napi 10 órában. Ha sikerül elvonatkoztatni a környező boltok turistacsalogató gagyi szívecskés cuccaitól, egész jó kis hely ez. Fent a házban kiállítás van, ami persze a híres sztorival kapcsolatos. Gyönyörű a kazettás festett fa mennyezet, és az olaszosan emberközpontú, élhető, és ízlésesen díszített belső terek sora. 

A városban sétálva a Colosseumot sem szabad kihagyni, de egyszerűen csak sétálgatni az épületek között, csodálva a dúsan burjánzó erkélyek és patinás homlokzatok sorát igazi varázslat.

A piac egy Piazza delle Erbe nevű téren van, sok olaszos ajándék ötlettel, amiből a színes és furcsa formájú tészták, a képeslapok és a velencei maszkok talán a legszembetűnőbbek. Innen nyílik egy utca, melynek az elején egy cápa bordája van felfüggesztve csodás klasszicista épületeket rejt. A nyüzsgő tömegben jólesik egy kis szökőkút, ami alatt a kutyák is hűsölhetnek. Azt hiszem ide még vissza lehet jönni, mert van miért.....(folyt. köv.)